Döner kebap, tantuni, lahmacun... Három szendvics melyből az első már meghódította a világot, de gyanítom, hogy a többi is elnyeri hamarosan méltó helyét a street food világában.

A döner kebapot mindnyájan ismerjük, hisz hányszor volt életmentő egy rövidre sikerült ebédszünetben vagy egy hosszúra nyúlt éjszaka után hazafelé menet? Persze lehet, hogy éppen nem a döner kebap elnevezést használjuk, hanem kérünk egy gyrost tortillában, de vegyük úgy hogy ez nem a mi hibánk, a török döneresek nem neveltek minket a helyes szóhasználatra a kezdetektől fogva :)

Arra viszont még minden esély megvan, hogy a tantunit eredeti ízével és nevével szeressük meg. Na de mi is ez a tantuni és miben különbözik a fentebb említett szendivcsrokonától?

Tantuni és savanyúság (forrás:hurriyet.com.tr)

Eredetét nem pontosan tudjuk, vannak olyan mende-mondák, melyek szerint az araboktól került az Oszmán Birodalomba és vált a törökök kedvelt ételévé, vannak akik viszont állítják, hogy ez az étel a dél-törökországi Mersin városában alakult ki, mely a mai napig szinte szinonímája ennek az ételnek a török gasztronómiai köznyelvben.

A tantuni nagy utat tett meg, hogy a gasztronómiában elfoglalja mai helyét és az egyik kedvenc street fooddá váljon, valamint éttermek étlapjára is fekerüljön, ugyanis sokáig a szegények eledele volt. Ha minden igaz, régen a hentesnél megmaradt húsdarabokat vagy darált húst, birkatüdőt és birkafarokzsírt gyűjtötték össze, majd előbbieket apróra vágva, hagymával és paradicsommal összekeverve utóbb említett zsírban megsütötték és ezt tették egy szelet kenyérre. A leleményesebb szegény emberek megfelelő mennyiségű alapanyagot összegyűjtve kerekes kocsijukról árulták ezt a szendvicsfajtát, hiszen elkészítéséhez nem kellett más, csak egy nagy tál és némi fa, amivel alágyútjottak.

A tálcák idővel már rézből készültek, méghozzá úgy, hogy közepükön egy kisebb mélyedést alakítottak ki. Így mindig csak annyi húst kellett megsütniük, amely az épp megrendelt szendvicshez szükséges volt, a többi előre megfőzött hús pedig a tálca szélén várakozott a sorára.

A történelem során a tüdő szép lassan kikopott a keverékből és egyre nagyobb jelentősége lett a hús minőségének is. Az 1980-as években betiltották a kis kerekes kocsikról való tantuni-árusítást, így a tantunisok szép lassan beköltöztek pici üzlethelyiségekbe. Nem beszélve arról, hogy ahogyan ez a szendvicsfajta egyre népszerűbb lett, muszáj volt szintet lépnie, hiszen a középosztálybeli embereknek ciki lett volna egy kis kerekes kocsi mellett áldogálva eszegetni a felcsavart ebédjüket. Hamarosan a tantunikészítésnek már kész mesterei (usta) lettek és megjelent az étkezdék étlapján is ez a finomság. Ahogy a környezet, a hozzávalók is változtak. Ma már csak válogatott fartő és bordahúst, valamint a legfinomabb puha lavaskenyeret (tortillához hasonló lapos kenyérfajta) használnak a készítéséhez. Na de lássuk, hogy hogyan is készül:

Amint a videón is láthatjuk, az apróra vágott, előre megfőzött húsból egy kis adagot behúznak a tálca közepére, meglocsolják birkafarok zsírral (állítólag a tradicionális tantunikészítők erről a hozzávalóról semmiképp nem mondanának le), megpirítják kicsit, majd ráöntenek egy adaggal a hús főzővizéből, hogy a hús ne tapadjon az edényhez, illetve hogy a felszálló gőzben megpuhítsák a lavaş kenyeret, ami egyszerre a hús zsírját is magába szívja. Sózzák, borsozzák, kerülhet rá pul biber is vagyis a török morzsolt fűszerpaprika. Vannak mesterek, akik a hús pirulása közben hozzáadják az apróra vágott paradicsomot, az apróra vágott hagymát, petrezselymet és az olyan fűszereket, mint a friss menta, római kömény, pul biber (török morzsolt fűszerpaprika) vagy akár sumac (savanyításra használt török fűszer),de vannak akik csak utóbbiakkal ízesítik a húst, a friss zöldségeket csak a végén teszik bele a szendvicsbe. Mikor a hús kész, rámérik a zsíros lapos kenyérre a zöldségekkel együtt, feltekerik és már lehet is lakmározni! Köretként pedig csípős paprikából készült savanyúság dukál hozzá.

Természetesen minden mesternek megvan a saját technikája, sok múlik azon, hogy ki milyen olajat vagy zsírt használ, mennyi vizet ad a húshoz sütés közben, mennyire fűszerezi és, hogy friss vagy a hússal együtt sült zöldségeket használ-e.

Legjobb tudomásom szerint itthon csak a Nyugati térnél lévő török étteremben árulnak tantunit, úgyhogy ha a közeljövőben nem terveztek Törökországba látogatni, akkor próbáljátok ki náluk!

Vagy készítsétek el otthon!

Íme a recept:

400 gr. marharostélyos (vagy fartő vagy bordahús)

8 lavaş kenyér

1 közepes méretű vöröshagyma

1 közepes méretű paradicsom

1 csokor petrezselyem

Olaj (bár ezért biztos sokan megköveznének, de ha már birkafarok zsírt nem tudok beszerezni, lehet feldobnám egy kis mangalicazsírral)

Só, bors

Morzsolt fűszerpaprika, sumak

Róma kömény (elhagyható)

Citrom

 Vágjuk fel a húst apróra és hideg vízben tegyük fel főni egy lábasban kb 20 percre.

Egy wok serpenyőben (vagy ha ez nincs, akkor egy nagyobb tapadásmentes felületű serpenyőben) forrósítsunk olajat és dobjuk bele a lecsöpögtetett húst. Kavargassuk, rázogassuk folyamatosan, öntsünk rá néhány evőkanállal a főzővízből. Amint a víz elpárolgott, sózzuk, borsozzuk és még egy kicsi olajat (vagy zsírt) adjunk hozzá. Jöhetnek a fűszerek ízlés szerint. Keverjük jól össze, majd a lavaş kenyerekkel itassuk fel az olajat a húsról. Én jobb szeretem, ha a zöldségek ízei jobban összeérnek a hússal, úgyhogy dobjuk hozzá az apróra vágott paradicsomot, hagymát és petrezselymet is (akár egy kis friss menta is elfér benne). Forgassunk még rajta egyet-kettőt, majd adagoljuk a kenyérre, facsarjunk rá pár csepp citromlevet, tekerjük fel és máris ehetjük!

ui: az bekezdésben említett 3. szendvicsfajtáról, a lahmacunról sem felejtkeztem meg, róla szóljon majd egy külön iromány! :)

Az előző bejegyzésemből megtudhattátok, hogy milyen szerepet játszottak a török kávéházak az Oszmán Birodalom társadalmi életében és említésre került az igazi török fekete leves is, az a parázson készülő kávé, mely zaccot hagy a csésze alján és e zaccból az idősebb generációk még jósolni is tudnak.

Azonban nehogy azt gondoljátok, hogy a törököknél csak kávéból készül kávé! Bár a koffeinbevitel csökkentése érdekében sokan isznak itthon is gabonakávét, azt biztos nem gondoltátok volna, hogy a törökök még az olajfa leveléből is kávét főznek! Pedig de!

Bár be kell vallanom, hogy ez egy viszonylag új találmány náluk. Nemrégiben jelentették be, hogy az ország észak-nyugati részén található Edremit régióban, mely méltán híres olívabogyó termesztéséről, kikísérletezték az olívakávé receptjét. Mehmet Özyürek, aki már 12 éve foglalkozik különböző gyógynövények termesztésével és feldolgozásával a legnagyobb török napilapoknak számolt be arról, hogy már egy éve kísérleteznek az olívakávéval és mostanra sikerült a tökéletes ízt megalkotniuk, így hamarosan a boltok polcaira kerülhet ez a különleges termék. Ő nagyapjától elsajátított tudással járult hozzá a közös munkához, melyben egy “ízszakértő” és egy illóolajat tartalmazó növények szakértője is részt vesz. Elmondása szerint először az olívabogyó magjából próbáltak kávét készíteni, majd a levelet főzték meg, de egyik sem vezetett sikerhez. Végül a levélből készítettek egy kivonatot, azt porrá alakították és ennek felhasználásával tudtak egy igazán élvezhető “kávét” készíteni. Megígérem, hogy amint kereskedelmi forgalomban elérhető lesz, be fogom szerezni és beszámolok a tapasztalataimról.

Olívakávé (forrás: www.takvim.com.tr)

Na de itt még nem ér véget a különleges kávék sztorija, ugyanis a fent említett, újdonságnak számító olívakávé mellett, elsősorban Dél-Törökországban találkozhattok az ún. menengiç kávéval. Ez pedig nem más, mint a cserfa terméséből készült kávé. A cserfa egy pisztáciafajta (a törökök vadpisztáciának is hívják) és Törökországon kívül őshonos még a Kanári-szigeteken, Marokkóban, Portugáliában és Görögországban is. A törökök a termését, mely apró bogyókból áll, megszárítják, ezután pörkölik, majd mozsárban addig törik, amíg a gyümölcs ki nem engedi a benne lévő olajat. Végül egy sűrű masszát kapunk, amiből egy adag kávéhoz elég egy kiskanálnyi, majd tejjel vagy vízzel összekeverve, ahogy a tradicionális török kávét készíteni szokás, egy rézedénykében, parázson, folyamatosan kevergetve lassan felmelegítjük a keveréket, addig hogy hab képződjön a tetején, aztán lehet is kiönteni és élvezni ezt a különleges aromát. De nem ám csak a kellemes ízéért érdemes fogyasztani, hanem jótékony hatásaiért is: jót tesz ugyanis a toroknak és hangszálaknak, enyhíti a köhögést, nyugtató hatással van a gyomorra és nem mellesleg afrodiziákum is :)

Előtérben a cserfa termése és az abból készült olajos massza, ami a kávé alapanyagát adja

(forrás: giverecipe.com)

És akkor térjünk vissza a kávéból készült kávékhoz, ugyanis ahogy nyugaton is millióféle pörkölési és elkészítési módja van a kis habos eszpresszótól az óriás latteig, úgy Törökországban is számos variánssal találkozhatunk.

Itt van például az ún. dibek kávé, ami leginkább az őrlési metódusban különbözik a megszokott török kávétól. Utóbbihoz ugyanis nagyon finom porrá őrlik a kávészemeket, míg előbbihez egy fából készült edényben vagy nagyobb kőbe vájt mélyedésben kézzel őrlik a kávét, melynek eredménye, hogy a finom por helyett nagyobb szemcsés kávét kapunk. Néha extra ízesítésként kókusszal, kardamommal vagy édes majorannával együtt őrlik meg, majd a szokásos török módon főznek belőle kávét.

Kőbe vájt mélyedés, amiben a kávét kézzel őrlik (forrás: gurmerehberi.com)

És most jön a kedvencem, amit úgy is szoktak hívni, hogy a kávék asuréja, utalva ezzel arra, hogy az egyik korábbi posztomban is említett asure puding is attól finom, hogy rengeteg összetevőből áll. Az úgynevezett karavánszeráj kávé készítésekor sem spórolnak ugyanis a hozzávalókkal, kerül bele csoki, damla sakızı (más néven masztika), tejszín, kávé, menengiç kávé, salep (egy orchideafajta gyökeréből készült őrlemény a krémes állag érdekében) és a szentjánoskenyérfa termése (melyből egyébként szirupot szoktak készíteni és étel, ital édesítésére használják cukor helyett). Ezen hozzávalók keverékét finom porrá őrlik és a szokásos módszerrel, vízzel elkeverve rézedényben készítik el. Sajnos mivel ez a fajta kávé kifejezetten csak Adıyaman városára jellemző, ezért Isztambulban bármelyik kávézóban nem találhatjuk meg, de a nagyobb üzletekben hozzájuthatunk csomagolt változatához. Következő utamon biztos beszerzek itthonra is!

Ha már a hétköznapi török kávétól heves szívdobogást kaptok vagy az íze túlságosan erősnek hat, akkor semmiképp ne próbálkozzatok az ún. Hatay kávéval! Ez a szír határ közelében fekvő városról elnevezett kávé ugyanis arról híres, hogy a kávészemeket kétszer pörkölik, így a belőle készült kávé illata és íze is sokkal erősebb, mint amihez hozzászoktunk. Csak kávéfanatikusoknak ajánlott! :)

Na és mit szólnátok egy kis mandulás kávéhoz? Az ún. cilveli kávé vagyis kacér kávé egy szokásos módon elkészített török kávé, azonban miután kiöntik a csészékbe, duplán pörkölt és őrölt mandulát szórnak a tetejére. Ez a variáció a Nyugat-Törökországban fekvő Manisa városához kötődik.

Darált mandulás kávé (forrás: kahve.gen.tr)

Azt hiszem a Budapesten nyílt rengeteg új hullámos kávézó mellett elférne egy török specialty kávézó is, ahol a hét minden napján új ízeket kóstolhatnánk! Mit gondoltok? :)

Az őszi szürke hétköznapokon egyre inkább visszahúzódunk a már megszokott, otthonos bárjainkba vagy a gombamódra szaporodó újhullámos kávézókba, ahol teljesen abszurdnak tűnő eszközökkel főzik, áztatják, szűrik és még ki tudja mit csinálnak a kávénkkal. Nincs ez másképp Törökországban sem, ahol természetesen a zaccos török kávé még mindig nem veszített népszerűségéből és elfogyasztásának rituáléját még egy újhullámos kávé szürcsölése sem tudta űberelni, de az első szárnypróbálgatások már láthatóak, a Starbucks-szerű kávézó-láncok pedig szinte minden sarkon megtalálhatóak. Ebben az évben második alkalommal rendezték meg az Istanbul Coffee Festival nevű eseményt, mely már múlt októberben is akkora siker volt, hogy hetekkel korábban elfogytak a belépőjegyek. Korábban már megosztottam a bemutató videóját, mert teljesen magával ragadott a hangulat és az, hogy a kávé mennyi mindent jelenthet, nézzétek meg, ha még nem láttátok!

Remélem, jövőre én is eljutok erre a fesztiválra és bízom abban, hogy pár éven belül nekünk is lesz egy ilyen szuper fesztiválunk.

Azonban legutóbbi isztambuli látogatásomkor, miután reggel életre keltettem magam egy igazán 21. századi, bio kávékkal dolgozó, növényi tejeket is kínáló kávézóban, ellátogattam a Pera Múzeumba, mely Törökország első magán múzuema és többek között megcsodáltam a kávékultúráról szóló kiállításukat. Történelmi tanulmányainkból talán felderenghet valami, ha meghalljuk Kütahya város nevét, ugyanis itt kapott menedéket és töltött el két évet Kossuth Lajos az 1848-49-es szabadságharc után. A város azonban mégsem magyar vendégeiről vált híressé, hanem fantasztikus porcelánjai és kerámiái révén. És hogy ennek mi köze van a kávéfogyasztáshoz? Nagyon is sok!

De repüljünk vissza egy kicsit az időben. Az Etiópiában felfedezett egykor “varázsgyümölcsnek” is hívott kávé Jemenen keresztül jutott el az Oszmán Birodalomba a 15. század során és vált népszerű élvezeti cikké a szultáni palotában és gazdagabb családok otthonaiban. Az idők folyamán újabb és újabb riuálék alakultak ki a kávéfogyasztás körül és ezeknek köszönhetően a kávézás hozzájárult a társasági élet fejlődéséhez, új fajta közösségi tevékenységek kialakulásához. De ha már a ceremóniáknál tartunk, felmerül a kérdés, hogy honnan voltak hozzá eszközei a kávé szerelmeseinek? A birodalom története során két kiemelkedő porcelán és kerámia készítő központ vált híressé: Iznik (ismertebb nevén Nicea) és Kütahya. A kávézáshoz szükséges eszközök, melynek készítéséhez elsősorban a kínai procelánok adták az ihletet, egyre nagyobb számban kerültek ki e két város manufaktúráiból. Ahhoz képest, hogy a 17. század előtt még semmilyen írásos feljegyzés nem utalt arra, hogy Kütahyaban gyártottak volna kávéscsészéket, a 18. században - a város virágkorában- már szinte kizárólag ennek a városnak a manufaktúrái gyártották a szebbnél szebb virágos és absztrakt motívumokkal díszített csészéket, cukortartókat és egyéb eszközöket. Utóbbiak közül kiemelném a csészetartókat, melyek arra szolgáltak, hogy a kávérajongók fel tudják emelni a forró csészét. Míg manapság kötött, horgolt vagy akár papírból készült borítót teszünk a bögréinkre, addig régebben ennek igazán megadták a módját.

Hogyan fogd meg a forró csészét/bögrét? Megoldások az oszmán korban és napjainkban
(Forrás: Pinterest)

A kifejezetten ottomán kávézási szokásokra jellemző, kezdetben kerámiából készült tartozékot később rézből vagy ezüstből formázták, így gazdagon díszített tartók, sapkák, tálcák tették igazán különleges rituálévá a kávéfogyasztást. A csészealj valószínűleg egy nyugatról átvett kiegészítő. És ha már a nyugatnál tartunk, meg kell említenünk, hogy amint a 17. században Európában elterjedt a kávéfogyasztás, úgy terjedtek vele a kínai és francia porcelánok mellett a kütahyai műremekek is, melyek elsősorban a nagyközönség körében váltak népszerűvé. 

Kávéscsészék Kütahyából (forrás: Pinterest)

Bár a kávé otthoni fogyasztásának is megvoltak a maga jellegzetességei, a kávé megjelenése különösen fontos szerepet játszott a közösségi élet alakításában. Mondhatni az újonnan létrehozott kávéházak szolgáltak az ottomán közösségi médiaként. Ugyanis a kávéházak teljesen újraformálták a társadalmi kapcsolatokat az Oszmán Birodalomban. Mekka, Kairó és Damaszkusz után az első kávéházat egy aleppói és egy damaszkuszi kereskedő nyitotta Konstantinápolyban 1554-ben. Egyre nagyobb számban gyűltek össze az emberek nem csak kávét venni, hanem kávézni is és lassan a sorban megnyíló kávéházak igazi közösségi helyekké váltak. Az otthon, a piac és a mecset jól megszokott hármasa helyett jelentett alternatív gyülekező/szórakozó/beszélgető helyszínt a kávéház. Bár természetesen azt fontos hangsúlyozni, hogy akkoriban a kávéházba járás a férfiak kiváltsága volt, de ne gondoljuk, hogy a nők addig egyedül szomorkodtak otthon! Míg a férfiak a kávéházban, addig a nők otthon, egymást meglátogatva kávéztak és vitatták meg az élet fontos dolgait. Természetesen ahol nagy tömegek gyűlnek össze, az előbb utóbb felkelti a feljebbvalók figyelmét is. A kávéházaknál sem volt másképp, hiszen előbb-utóbb nem csak a közönséges pletykálás, de a gazdasági és politikai témák megvitatásának helyszínévé is váltak, így rendszeresen voltak időszakok, mikor a szultán betiltotta működésüket tekintettel arra, hogy a köznyugalmat megzavarják. Végül őket is elérte a változás szele, hiszen a köztársaság megalapítása után a nyugati mintákat követő modernizálódás rájuk is hatással volt. Egyre inkább elterjedtek a Nyugat-Európában jellemző kávéházak, így a kávézás török helyszínei nem csak küllemükben, de tartalmukban is jelentősen átalakultak. És valóban, ha ma körbenézünk, legalább annyi Starbucks-ot vagy annak mintájára kialakított török kávézó lánchoz tartozó üzletet látunk, mint hagyományos bútorokkal berendezett, igazi közösségi helyszínként működő kávézót, ahol még parázson, hosszúszárú, rézből készült cezve nevű kiöntőben készül a zaccos török fekete leves.

Faszén parázson készült török kávé

Ugyanakkor, ahogy a Kahve Dünyasi (azaz kávévilág) nevű kávézólánc reklámjában is láthattuk, még ők is igyekeznek megőrizni a hagyományokat: a kávézaccból való jóslás és a török kávé mellé a lokum felszolgálása ugyanolyan fontos, mint a habos tejeskávék díszítése. Nem gondoltam volna, hogy pont egy kávézó reklámja fogja összefoglalni 1.5 percben, hogy mit szeretek Törökországban, de ennek sikerült: látszólag az egyre modernebb és nyugati trendeket szerető országban mindenhol őriznek még egy-egy cseppet a hagyományokból. Ott még a kávécsepp is modernül tradicionális! :) 

Tudtátok, hogy a világ legrégebbi desszertje Törökországban nemzeti eledel? Nem? Hát akkor vagy pattanjatok fel a következő gépre és irány Isztambul egy kóstolóra, vagy próbáljátok meg elkészíteni magatok otthon! Ugyanis tegnap, azaz október 11-én volt asure napja, de Törökországban még néhány hétig (Muharram hónap végéig) roskadozni fognak a cukrászdák polcai ettől a finomságtól. Na, de miről is van szó és miért pont október 11-én eszik ezt a törökök?

Október 11. nem más, mint a muszlim időszámítás szerinti Muharram hónap 10. napja. Muharram hónap pedig különösen szent hónapnak számít az iszlámban, hiszen, ha minden igaz, ebben a hónapban történt a világ megteremtése, szabadult ki Jónás a cet gyomrából, illetve ekkor született Jézus is.

Ez az édesség a monda szerint akkor készült, amikor Noé bárkája fennakadt a most Kelet-Törökországban található Ararat-hegyen és a bárka lakói kiszabadultak. A puding pedig nem volt más, mint a bárka lakói által összegyűjtött utolsó maradék alapanyagaikból készített étel, ezért is hívják sok helyen Noé pudingjának. Lehetne akár a béke egyik jelképe is, hiszen sok keresztény, zsidó és muszlim közösségben is rendkívül elterjedtek különböző alternatívái. Például Angliában a jellemzően karácsonykor készített szilvapuding is hasonló hozzá, hiszen annak elkészítéséhez is megannyi fajta gabonát és aszalt gyümölcsöt használnak.   Törökországban ma is a sokféleség, a barátság és javaink megosztásának jelképe, ezért is találkozhatunk azzal a szokással, hogy asurét minden háztartásban nagy mennyiségben készítenek, majd azt szétosztják a szomszédok, rokonok és rászorulók között.

A recept természetesen régiónként és talán még családonként is különbözik, de az biztos, hogy minimum 10-15 összetevőből kell állnia, mint pl. a búza, fehér bab, csicseriborsó, cukor, szárított gyümölcsök. Nem beszélve arról, a tetejét a legkülönbözőbb gyümölcsökkel, diófélékkel, magokkal szokták díszíteni. Bár általában édességként fogyasztják, Törökországban Erzurumban és Ardahanban találkozhatunk sós, hagymás, sőt akár még húsos változattal is.

Asure-puding kínálat múlt héten Isztambul egyik cukrászdájában (az alsó polcon pedig egyéb kakaós és gyömülcsös pudingok)

És akkor itt a recept otthonra! Vigyázat, rendkívül laktató és imádnivalóan finom!

 400g egész búzaszem

125g kis méretű fehér bab

125g csicseriborsó

150g szárított barack

200g mazsola

150g szárított füge

1 ek. narancshéj

800g cukor

20 pohár víz (kb 5 liter)

1 ek olaj

¾ pohár tej

1 ek rózsavíz (opcionális)

 Tetejére díszítésként:

fenyőmag

szárított bogyós gyümölcsök

dió

gránátalma mag

mogyoró

Áztassuk be a búzát meleg vízbe, a babot hideg vízbe, a csicseriborsót pedig meleg sós vízbe egy éjszakára. Következő nap csepegtessük le őket és tegyük egy lábasba. Adjunk hozzá hideg vizet és forraljuk fel. Fedjük le és főzzük, amíg megpuhulnak. Csöpögtessük le és szedjük le a bőrt a csicseriborsóról. Vágjuk fel apró darabokra a szárított gyümölcsöket és magvakat. Adjunk a búzához 5 liter vizet, locsoljuk meg olajjal, forraljuk fel lassan, majd adjuk hozzá a cukrot, narancshéjat, a csicseriborsót, a babot, közben folyamatosan kevergessük. 5 perc után adjuk hozzá a tejet. Végül mikor már kezd pudingszerűvé válni, adjuk hozzá a szárított gyümölcsöket és a magvakat. Forraljuk még egyszer fel, majd tegyük félre hűlni. Néha kevergessük meg, hogy ne keletkezzen bőr a tetején. Ha nagyon besűrűsödne, adjunk hozzá hideg tejet. Tálaláskor díszítsük további magokkal és szárított gyümölcsökkel.

Egyre kevesebb gyerek locsolkodik Húsvétkor vagy játszik betlehemest Karácsonykor... Sajnos ezt teszi velünk sokszor a nagyváros.. Rohanás, személytelenség, összevisszaság - akármennyire is szeretünk Budapesten vagy más nagyvárosban élni, valahogy a vidéki nagyszülőknél töltött ünnepek hangulatát sosem tudjuk elfelejteni és mint valami varázslatos eseményre gondolunk vissza ezekre a napokra. Aztán visszamegyünk a bérházak és panelházak dzsungelébe és elsodor minket az élet vagy szimplán a körülményekre fogjuk, ha nem ünneplünk már úgy, ahogyan régen.

Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, mikor anyagot gyűjtöttem ehhez a bejegyzéshez és azon töprengtem, hogy vajon hogyan lehet ünnepelni egy akkora városban mint Isztambul, melynek lakossága közel kétszer akkora, mint teljes Magyarországé? Hogyan lehet egy áldozati ünnepet úgy megszervezni, hogy az ne veszítsen eredeti üzenetéből, hogy a fiatalok is megélhessék jelentőségét?

Ahogy előző bejegyzésemben is említettem, az áldozati ünnepkor a muszlimok Ábrahámra emlékeznek, aki kész volt feláldozni fiát, de végül isten megkönyörült rajta és elég volt csak egy állatáldozatot bemutatnia. A muszlimok ezen az ünnepen az áldozatuk bemutatásával egyrészt közelebb szeretnének kerülni Istenhez, minden egyes évben megerősítve azt az elkötelezettséget, melyről Ábrahám tanúbizonyságot tett. Másrészt pedig az ünnep egyúttal alkalom az adakozásra, mely vallásuk egyik fő pillére.

De felmerül a kérdés, hogy hogyan tud ezen az ünnepen tevőlegesen részt venni az, aki mondjuk Isztambul kellős közepén lakik, ahol közel sem megfelelőek a körülmények egy szarvasmarha, de akár egy bárány levágására sem?

Erre jelentenek megoldást a nagyvárosokban, a helyi polgármesteri hivatalok által kijelölt helyszínek, ahol profi hentesek segítségével higiénikus körülmények között vághatják le az állatokat a nagyvárosokban élő hívők. (Azt azért fontos megjegyezni, hogy ez egy viszonylag új szokás, 15 évvel ezelőtt nem léteztek még ilyen sátortáborok.) Isztambul Sultangazi városrészének honlapja szerint náluk állították fel a legnagyobb sátortábort, 220.000 m2-en 700 sátorban közel 20.000 állatot vágtak le.

(Forrás: www.sultangazi.bel.tr)

Nézőpont kérdése, hogy kinek mennyire szimpatikus eljárás ez, gyanítom vegetáriánus olvasóim nem fognak rajongani ezért a bejegyzésemért. Lévén, hogy én is viszonylag kevés húst fogyasztok, nem biztos, hogy szeretnék belegondolni, milyen lehet az a hely, ahol néhány napon belül 20.000 állatot vágnak le, akárhány imát is mondanak el közben, de maradjunk inkább a vallási nézőpontnál:)

Szóval az, aki nagyvárosban él, elmehet egy ilyen helyre választhat birkát vagy marhát, melynek aztán a feldolgozott húsát hazaviheti a csaldjának illetve admányként felajánlhatja a a rászorulóknak.

Másik lehetőség az, hogy a húsra költendő pénz egy részét olyan civil szervezeteknek adományozza, mint a Vörös Félhold vagy az előző posztomban említett IHH. Ilyenkor a szervezet felírja az illető nevét és az áldozati állat levágásakor az ima közben elmondja, hogy ez annak a bizonyos embernek az áldozata. Így rengetegen kis is pipálhatják vallásos kötelezettségüket és egyben segítenek a szegényeknek.  

Aki pedig megteheti, az természetesen vidékre utazik. Egyik kedves barátnőm is így tett a családjával. Vidéki telkük kertje ugyanis elég nagy egy állat levágásához, így minden évben ott gyűlik össze a népes család apraja-nagyja és egy profi hentes segítségével az épp aktuális anyagi helyzetüktől függően levágnak egy szarvasmarhát vagy egy birkát. A férfiak általában a nehezebb munkát végzik, például feldarabolják a húst, a nőkre pedig a tisztítás, aprítás, darálás, elcsomagolás és főzés vár. Mindenkinek megvan a feladata a családban, a legkisebb gyerektől a legidősebbig. (Ez talán nem különbözik nagyban a mi disznóvágásunktól sem.)

A család kedvenc ünnepi ételei közé tartozik az işkembe çorbası, ami a török pacalleves, illetve a múltkor említett kavurma (apróra vágott sült hús), valamint az ıslama, ami egy nagyon egyszerű étel, de mégis náluk az ünnep kihagyhatatlan része: hétköznapi kenyeret vagy a mi rétestésztánkhoz hasonló yufkatésztát megpirítanak, hogy jól kiszáradjon, majd ezután kis darabokban tányérokba rakják. A legjobb húsos csontokat megfőzik (mindenféle zöldség nélkül), majd a levével meglocsolják a kenyeret és rádarabolják a húst. Aki szeretne egy kis extra ízt, az pirospaprikás és fekete borsos  olvasztott vajat csorgathat még a tetejére. És persze nem maradhat el ilyenkor sem a baklava, aminek minden ünnepi asztalon ott a helye.

işkembe çorbası

(Forrás: Pinterest)

De sokan, még a vallásos családok közül sem szentelnek már nagy jelentőséget az ünnepnek. Vannak, akik a közel egy hétig tartó munkaszünetet nyaralásra használják és inkább elmennek a tengerpartra vagy a hegyekbe pihenni, minthogy mondjuk belet tisztítsanak a pacal leveshez. Kényelmesebb, érthető. Itthon is sokan inkább csak egy csapatépítő hétvége részeként néznek meg egy disznóvágást, minthogy aktívan részt vegyenek benne vagy hogy maradjunk a vallásos ünnepeknél, inkább elmennek egy wellnesshétvégére húsvétkor, ahelyett, hogy otthon maguk készítenék a sonkavacsorát a nagy család számára. A nagyváros személytelen, mondottam volt bejegyzésem elején és ez nem jó… hisz mindegy, hogy vallási okokból gyűlünk-e össze az ünnepeken vagy szimplán csak megszokásból, mert az ünnepeken együtt(l)enni jó, a lényeg az “együtt” igekötőn van. Ahogyan a bevásárlóközpontok, már én is megkezdtem a visszaszámlálást karácsonyig! :) Szerintem ezúttal maradjatok otthon és süssetek valami finomat! Együtt, közösen! :)