Egyre kevesebb gyerek locsolkodik Húsvétkor vagy játszik betlehemest Karácsonykor... Sajnos ezt teszi velünk sokszor a nagyváros.. Rohanás, személytelenség, összevisszaság - akármennyire is szeretünk Budapesten vagy más nagyvárosban élni, valahogy a vidéki nagyszülőknél töltött ünnepek hangulatát sosem tudjuk elfelejteni és mint valami varázslatos eseményre gondolunk vissza ezekre a napokra. Aztán visszamegyünk a bérházak és panelházak dzsungelébe és elsodor minket az élet vagy szimplán a körülményekre fogjuk, ha nem ünneplünk már úgy, ahogyan régen.

Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, mikor anyagot gyűjtöttem ehhez a bejegyzéshez és azon töprengtem, hogy vajon hogyan lehet ünnepelni egy akkora városban mint Isztambul, melynek lakossága közel kétszer akkora, mint teljes Magyarországé? Hogyan lehet egy áldozati ünnepet úgy megszervezni, hogy az ne veszítsen eredeti üzenetéből, hogy a fiatalok is megélhessék jelentőségét?

Ahogy előző bejegyzésemben is említettem, az áldozati ünnepkor a muszlimok Ábrahámra emlékeznek, aki kész volt feláldozni fiát, de végül isten megkönyörült rajta és elég volt csak egy állatáldozatot bemutatnia. A muszlimok ezen az ünnepen az áldozatuk bemutatásával egyrészt közelebb szeretnének kerülni Istenhez, minden egyes évben megerősítve azt az elkötelezettséget, melyről Ábrahám tanúbizonyságot tett. Másrészt pedig az ünnep egyúttal alkalom az adakozásra, mely vallásuk egyik fő pillére.

De felmerül a kérdés, hogy hogyan tud ezen az ünnepen tevőlegesen részt venni az, aki mondjuk Isztambul kellős közepén lakik, ahol közel sem megfelelőek a körülmények egy szarvasmarha, de akár egy bárány levágására sem?

Erre jelentenek megoldást a nagyvárosokban, a helyi polgármesteri hivatalok által kijelölt helyszínek, ahol profi hentesek segítségével higiénikus körülmények között vághatják le az állatokat a nagyvárosokban élő hívők. (Azt azért fontos megjegyezni, hogy ez egy viszonylag új szokás, 15 évvel ezelőtt nem léteztek még ilyen sátortáborok.) Isztambul Sultangazi városrészének honlapja szerint náluk állították fel a legnagyobb sátortábort, 220.000 m2-en 700 sátorban közel 20.000 állatot vágtak le.

(Forrás: www.sultangazi.bel.tr)

Nézőpont kérdése, hogy kinek mennyire szimpatikus eljárás ez, gyanítom vegetáriánus olvasóim nem fognak rajongani ezért a bejegyzésemért. Lévén, hogy én is viszonylag kevés húst fogyasztok, nem biztos, hogy szeretnék belegondolni, milyen lehet az a hely, ahol néhány napon belül 20.000 állatot vágnak le, akárhány imát is mondanak el közben, de maradjunk inkább a vallási nézőpontnál:)

Szóval az, aki nagyvárosban él, elmehet egy ilyen helyre választhat birkát vagy marhát, melynek aztán a feldolgozott húsát hazaviheti a csaldjának illetve admányként felajánlhatja a a rászorulóknak.

Másik lehetőség az, hogy a húsra költendő pénz egy részét olyan civil szervezeteknek adományozza, mint a Vörös Félhold vagy az előző posztomban említett IHH. Ilyenkor a szervezet felírja az illető nevét és az áldozati állat levágásakor az ima közben elmondja, hogy ez annak a bizonyos embernek az áldozata. Így rengetegen kis is pipálhatják vallásos kötelezettségüket és egyben segítenek a szegényeknek.  

Aki pedig megteheti, az természetesen vidékre utazik. Egyik kedves barátnőm is így tett a családjával. Vidéki telkük kertje ugyanis elég nagy egy állat levágásához, így minden évben ott gyűlik össze a népes család apraja-nagyja és egy profi hentes segítségével az épp aktuális anyagi helyzetüktől függően levágnak egy szarvasmarhát vagy egy birkát. A férfiak általában a nehezebb munkát végzik, például feldarabolják a húst, a nőkre pedig a tisztítás, aprítás, darálás, elcsomagolás és főzés vár. Mindenkinek megvan a feladata a családban, a legkisebb gyerektől a legidősebbig. (Ez talán nem különbözik nagyban a mi disznóvágásunktól sem.)

A család kedvenc ünnepi ételei közé tartozik az işkembe çorbası, ami a török pacalleves, illetve a múltkor említett kavurma (apróra vágott sült hús), valamint az ıslama, ami egy nagyon egyszerű étel, de mégis náluk az ünnep kihagyhatatlan része: hétköznapi kenyeret vagy a mi rétestésztánkhoz hasonló yufkatésztát megpirítanak, hogy jól kiszáradjon, majd ezután kis darabokban tányérokba rakják. A legjobb húsos csontokat megfőzik (mindenféle zöldség nélkül), majd a levével meglocsolják a kenyeret és rádarabolják a húst. Aki szeretne egy kis extra ízt, az pirospaprikás és fekete borsos  olvasztott vajat csorgathat még a tetejére. És persze nem maradhat el ilyenkor sem a baklava, aminek minden ünnepi asztalon ott a helye.

işkembe çorbası

(Forrás: Pinterest)

De sokan, még a vallásos családok közül sem szentelnek már nagy jelentőséget az ünnepnek. Vannak, akik a közel egy hétig tartó munkaszünetet nyaralásra használják és inkább elmennek a tengerpartra vagy a hegyekbe pihenni, minthogy mondjuk belet tisztítsanak a pacal leveshez. Kényelmesebb, érthető. Itthon is sokan inkább csak egy csapatépítő hétvége részeként néznek meg egy disznóvágást, minthogy aktívan részt vegyenek benne vagy hogy maradjunk a vallásos ünnepeknél, inkább elmennek egy wellnesshétvégére húsvétkor, ahelyett, hogy otthon maguk készítenék a sonkavacsorát a nagy család számára. A nagyváros személytelen, mondottam volt bejegyzésem elején és ez nem jó… hisz mindegy, hogy vallási okokból gyűlünk-e össze az ünnepeken vagy szimplán csak megszokásból, mert az ünnepeken együtt(l)enni jó, a lényeg az “együtt” igekötőn van. Ahogyan a bevásárlóközpontok, már én is megkezdtem a visszaszámlálást karácsonyig! :) Szerintem ezúttal maradjatok otthon és süssetek valami finomat! Együtt, közösen! :)