A Yaşasın szó szerinti jelentése “éljen”, ami a törökök mindennapi szóhasználatában is gyakran előfordul, ha például valamilyen örömteli esemény történik velük. Tökéletes alkalom lehet erre a felkiáltásra az első “methode traditionnelle”, azaz hamisítatlan francia champagne-i eljárással elkészített török pezsgő megszületése, mely az alkalomhoz méltóan a Yaşasın nevet kapta.

Elérkeztünk az év utolsó bejegyzéséhez, ezért úgy gondoltam, hogy vegyünk górcső alá egy olyan ételt vagy italt, mely kötődik a mi szilveszterünkhöz is. Így esett a választásom a pezsgőre.

De ne szaladjunk előre az első pezsgő megszületéséig, mindenekelőtt beleástam magam az anatóliai szőlőtermesztés történetébe.

Tudományos kutatások támasztják alá, hogy a borkészítés történetének kezdete a 15.000 évvel ezelőtt, a mai Törökország területén élő hettitákhoz köthető. Az elmúlt évezredek során több mint 25 civilizáció fordult meg ezen a földön, melyek kultúrájának szerves része volt a szőlőtermesztés és a borfogyasztás. Ez a szokás csak akkor változott meg, mikor az iszlám teret nyert Anatóliában is, melynek következtében a borfogyasztást betiltották vagy legalábbis jelentősen korlátozták. Az anatóliai bortermesztés egyetlen szerencséje, hogy az alkoholtilalom nem hozta magával a szőlőültetvények kivágását, ennek köszönhető, hogy az 1200 különböző őshonos anatóliai szólőfajtából még a mai napig megtalálhatóak olyan kiemelkedő fajták, mint például a Kalecik Karası. A borkészítés mindezek ellenére csak a 90’es években kezdett el újjáéledni és azóta is többszáz török és nemzetközi szakember dolgozik azon, hogy a török bor világszinten is hírnévre tegyen szert.

Ennek a mozgalomnak az egyik képviselője a Vinkara borászat, mely Belső-Anatóliában Kalecik nevű település közelében élesztette újjá a borkészítést 2003-ban. Először egy 22 hektáros területet vásároltak meg, majd ezt bővítették további 36 hektárral, mely területeken 2008-ban meg is történhetett az első aratás. 2010-re még 9 hektárral bővült a terület és elindult egy nagyvolumenű marketingtevékenység is, mely bevezette az első Vinkara borokat a piacra. Jelenleg 104 hektáron termesztenek 5 fajta őshonos, anatóliai szőlőfajtát, a Kalecik Karasıt, az Öküzgözüt, Boğazkerét, az Emirt és a Narincét.

Figyelemre és elismerésre méltó, amit a török, őshonos szőlőkből készített borokért tesznek, hiszen az amerikai piacra is sikerült betörniük és számos nemzetközi díjjal büszkélkedhetnek már.

2009-ben egy nagy kihívásnak tettek eleget, mikor is rászánták magukat, hogy elkészítsék első pezsgőjüket, melynek során az igazi champagne-i eljárást követték. A pezsgőnek ugyanis két elkészítési fajtája van, az egyik amikor a második fermentációs szakaszra már a palackban kerül sor, a másik pedig, amikor a buborékokat okozó karbondioxid teljes mértékben a tartályban keletkezik és csak ezután kerül palackozásra az ital. Utóbbi az olcsóbbik és kevésbé minőségi pezsgőkészítési eljárás. Azonban a Vinkara borászat az első eljárást választotta, ez biztosította, hogy igen szép, egymást kiegészítő együttest alkotnak az ital és a buborékok. 12 hónapig érlelték az 6300 palackba szétoszott nektárt, melynek még egy említésre méltó küönlegessége az, hogy piros szőlőből készült, mégis fehér színű lett. Piros gyöngyöző bort általában Pinot Noirból, fehéret pedig Chardonnayból szokás készíteni, ebben az esetben azonban a Kalecik Karası nevű, a Pinot Noirhoz nagyon hasonlító szőlőe esett a választás, de az eredmény mégis egy fehér színű gyöngyöző bor lett. Így lehetséges, hogy a könnyű fehérnek látszó ital egy testes, mély ízt rejteget.   

Bár a pezsgőfogyasztás Törökországban egyelőre a tehetősebbek kiváltsága, köszönhetően az alkoholos italokra kivetett adóknak, a Vinkara borászai reménykednek abban, hogy termékeik, így a Yaşasın is, nem csak külföldön tesz majd hírnévre szert, de otthon is megtalálja saját közönségét.

Ha jövőre tervezitek, hogy Ankara környékére látogattok, ne hagyjátok ki ezt a csodálatos borászatot és ha lehet, hozzatok nekem is egy üvegnyi kóstolót. Ha odáig nem jutnátok el, akkor pedig keressétek a Vinkara borokat a nagyobb városok gourmet, illetve alkoholos italokra szakosodott üzletekben :)

Fotó: vinkarawines.com 

Az előző bejegyzésben már szó esett a forralt borról és a gesztenyéről, de minél több bejglit látok a cukrászdákban és fenyőfákat az út szélén, annál többször elgondolkozom azon, hogy vajon milyen lehet Törökországban karácsonyozni?

Készítenek-e borlevest a kint élő magyar családok? A rántott halat tengeri halból készítik vajon? Hogy szereznek be szalonnát a töltött káposztához és végül annak joghurt kerül-e a tetejére tejföl helyett?

Azzal eddig is tisztában voltam, hogy karácsonyfa és karácsonyi kiegészítők tömkelegével találhatóak meg a nagyvárosokban, hiszen a törökök imádják a színes, csillogó díszeket és égőket. Először nem teljesen értettem, hogy egy muszlim család házába hogyan kerül karácsonyfa, de aztán kiderült, hogy a török elnevezés “újévfa” vagyis ők az új év eljövetelét ünneplik a fadíszítéssel. Utóbbit jó esetben már december elsején felállítják és lehet, hogy csak a tavasz beköszöntével bontják le. Így aztán a karácsony egyik alapelemét máris kipipálhatjuk a bevásárlólistánkon. Régebben élő fát nehéz volt beszerezni,  meg kellett elégedni az egyre valósághűbb műfenyőkre, de állítólag a Migrosban ma már gond nélkül hozzájuthatunk a földlabdás változatokhoz

Viszont ezután jön a kérdés, hogy mennyire ragaszkodunk a klasszikus borleves, halászlé, rántott hal, töltött káposzta, bejgli menüsorhoz vagy ezen ételek közül bármelyikhez? Úgy döntöttem megkérdezem néhány ismerősömet, hiszen én még nem töltöttem kinn az ünnepeket és érdekes lenne az ő tapasztalataikat meghallgatni. Szerencsére két egészen ellentétes történetre bukkantam, ugyanis István, az isztambul.info/blog szerkesztője, aki már 2008 óta él kinn Törökországban csak egyetlen karácsonyt töltött kinn, de akkor is nagy meglepetésére egy földlabdás fát kapott barátaitól ajándékba, ami végül sajnos kitartó locsolás után sem érte meg a következő decembert. Istvánéknál a gyerekek miatt természetesen azóta is minden évben állítanak fát, alatta megannyi ajándékkal, de a főzőcskézést inkább az itthoni rokonokra bízzák. Bár török felesége számos magyar finomságot tud már készíteni, legyen szó húslevesről vagy kalácsról, karácsonykor ha rajtuk múlna, nem ragaszkodnának a hagyományokhoz. Érdekességképpen azonban felsorolta, hogy mik azok az alapanyagok, amik nagyon hiányozhatnak egy-egy autentikus magyar fogás elkészítéséhez: tejföl, fehér répa, minőségi túró, illetve a magyar fűszerek, mint például a nálunk használatos kömény. Viszont finomabb a kakaó és mákból három fajtát is lehet kapni :)

A másik kedves ismerősöm, Áron, aki jelenleg a Balassi Intézet kulturális koordinátora Isztambulban, nem csak a jelenlegi állapotokról tudott beszámolni, hanem egész kiskorából is vannak még élményei, amikor is több évet töltött kinn családjával Ankarában. Bár az Oszmán Birodalom meglehetősen heterogén összetételű volt, ez az alapanyagok sokszínűségében nem köszönt annyira vissza 1-2 évtizeddel ezelőtt, főleg nem Isztambulon kívül. Míg 15-20 éve a tradicionális török konyha alapanyagain kívül bármilyen egyéb egzotikus hozzávalót nehéz volt beszerezni, ma már egy kis utánajárással, a megfelelő kerületben keresve találunk olyan élelmiszerüzletet, ahol sonkát, szalámi és szalonnát is árulnak. Így pedig már nem is olyan nehéz belekezdeni abba a bizonyos töltött káposzta elkészítésébe:) Természetesen a következő nehézséget a savanyúkáposzta beszerzése jelenti, hiszen bár ahogy ezt a gasztrotúráról szóló bejegyzésekben írtam, kinn is rengeteg fajta savanyúságot készítenek, az ízük mégis teljesen más mint, amihez mi hozzászoktunk. Így vagy savanyítunk otthon, vagy, ha már karácsonykor úgyis olcsók a repjegyek, rendelünk a tömegével látogatóba érkező rokonoktól vagy legrosszabb esetben szatmári töltött káposztát csinálunk, ami édes káposztából és paradicsomosan készül :)

Ezenkívül azonban Áron szerint minden beszerezhető, így náluk mindig volt borleves, hal, töltött csirke vagy pulyka és hagyományos sütemények. Egyetlen édesség hiányzik házból, jobban mondva a fáról, mégpedig a szaloncukor. De hát  mire jók a látogatóba érkező rokonok? :) A vállalkozókedvűek persze megpróbálkozhatnak az otthoni verzió elkészítésével, hiszen a rengeteg szakácsblogon már ezernyi recept megtalálható erre is. Ha viszont nem csak magyar barátainkat várjuk vendégségbe, a tradicionális zselés szaloncukrot inkább ne kínálgassuk, mert állítólag ez még a különösen édesszájú törököknek is túlzás...

Fotók: Pinterest

Míg Budapesten a forralt bor és a kürtőskalács édes illata terjeng szinte minden utcában, a török városoknak is megvannak a jellegzetes téli ízei és illatai.

Ezúttal két olyan finomságot szeretnék bemutatni, melyek egy szép téli napon legjobb kísérőink lehetnek az isztambuli utcákon sétálva.

Kestane, azaz gesztenye.. felmerülhet a kérdés, hogy miért is írok én egy török gasztroblogban egy olyan ételről, ami itthon is rendkívül népszerű. Nos azért, mert bár szeretem a magyar gesztenyét, de sem ízében, sem méretében a törökökéhez hasonlítani sem lehet. Valóban egy egész Európában elterjedt nassolnivalóról van szó, de a törököknél télen minden második ember ezt majszolja az utcán.

Törökország a világ három legnagyobb gesztenyetermesztő országának egyike, évi 60.000 tonna terméssel. Többek között ennek is köszönhető, hogy a török városok utcái ősztől tavaszig megtelnek gesztenyeárusokkal, akiktől fillérekért lehet megvásárolni a frissen sült, diónál is nagyobb méretű finomságot. A többi mogyoróféle közül azzal emelkedik ki a kesudióval és a fenyőmaggal együtt, hogy sokkal alacsonyabb a zsírtartalma, viszont magas keményítőtartalma miatt hamar jóllakunk tőle. Jellegzetes hangja, melyet héja ad, mikor a meleg hatására szétroppan, illetve mással össze nem keverhető selymes, édeskés utóíze bármilyen borús téli napon jókedvre deríthet minket. A gesztenyének már az Oszmán idők óta fontos szerepe van nem csak az étkezésben, hanem a szociális életben is. Mikor még Bursa volt az Oszmán Birodalom fővárosa, már akkor jellemző volt, hogy a helyben termett gesztenyéből a korábbi posztjaimban is említett kestane şekerit csináltatk, azaz megfőzték és cukormázba áztatták, mely selyempapírba csomagolva az egyik legelőkelőbb ajándék volt vendégségbemenet. Napjainkban egyre népszerűbb, hogy főételek készítéséhez is felhasználják. Marhahúslevesben főtt rizsbe keverik, ebből lesz a kestaneli pilav (kesztaneli pilav), mely sokszor bárányhús mellé jár köretnek.

Fotó: Pinterest

Netán séta közben a frissen sült gesztenyéktől felforrósodott papírzacskót szorongatva egy a lelkünket is átmelengető téli italra vágyunk? Isztambulban forralt bort csak elvétve találunk, de van más, ami kárpótolhat minket. Ez pedig nem más mint a salep, egy orchideagyökérből készített forró ital. Az anatóliai hegyekben nő az a speciális orchideafajta, melynek gyökerét miután kiszárítják és összeporlasztják, tejjel, mézzel, valamint vízzel keverik össze és forrón, fahéjjal megszórva fogyasztják. Tulajdonképpen magának a pornak nincs különösebb íze, leginkább azért használják, hogy krémes állagot adjon a már az Oszmán időkben is rendkívül kedvelt forró italnak. Hamarabb terjedt el mint a kávé, vagy akár a tea. De nem csak az Oszmán Birodalom területét hódította meg. Felkapott ital volt Angliában és Németországban is saloop néven. Előbbiben megengedett volt egy brit orchidea fajtával való helyettesítése, mivel az Oszmán Birodalomból érkező import salep por meglehetősen drága volt.  

Bár kezd egyre gyanúsabbá válni, hogy Törökországban minden második ételt és italt afrodiziákumnak tartanak, megemlíteném, hogy a salep is ezek közé tartozik. A néphagyomány szerint javítja a nemzőképességet és növeli a libidót.

Lehet, hogy itthon is inkább a török étkezési szokásokat kéne átvenni a népességnövelés érdekében, nem pedig a családi adókedvezményektől várni a csodát? :)

Ha már említésre került ez az orchidea fajta, érdemes megemlíteni, hogy ennek a gyökerét használják a híres török fagyihoz is, melytől elnyeri azt a jellegzetes nyúlós állagát, melyet Európában más fagyiknál nem tapasztalhatunk. A fagylalt-kereskedelem növekedése azonban sajnos a kihalás szélére sodorta ezt a különleges orchideafajt. Érthető is, hiszen 1000 orchidea felhasználásával állíthatunk elő egy kiló salep port.

Ennek következtében ma már a legtöbb helyen a salep sem az igazi, gyakorta kukoricalisztből és tejből készítik egy kis salep-aroma hozzáadásával. Aki esetleg mégis az eredeti recept alapján készült italt szeretné kipróbálni, talán a Fűszer Bazárban még talál 1-2 árusnál salep port. De ezt is csak szigorúan a hoteszobánkban készíthetjük el, mert exportálni tilos, mióta veszélybe került ez az orchidea faj. Véletlenül se próbáljuk meg hazahozni nagy mennyiségben a családnak!:) Mindenesetre ha lehet, keressük Törökországban az autentikus salepet árusító helyeket, ahol még napjaink rohanó világában sem hagynák ki semmi pénzért az italunkból az autentikus salep ízesítésére szolgáló narancsvirág- vagy rózsavizet.

Fotó: Pinterest

Çarşıdan aldım bir tane, eve geldim bin tane, vagyis  a piacon vettem egy darab, hazaértem ezer darab.  

Fotó: Pinterest

Talán ennek kellett volna az első bejegyzésemnek lennie, hiszen mégiscsak illett volna bemutatnom a blogom névadóját, a gránátalmát, de úgy döntöttem, megvárom vele a szezont!

Nar, pomegranate, gránátalma (szerintem a magyar elnevezés a legtutibb! - egyébként ebben az esetben a gránát eredete a latin granatus, azaz magvas szóból ered).. talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egyik legdekoratívabb gyümölcs a világon! Szépséges kívülről, belülről! Bár nálunk még nem annyira elterjedt, de ilyenkor, november, december tájékán érdemes néhány darabot beszerezni belőle és akár magában, akár sós vagy édes ételeket gazdagítva vele, élvezni a csodálatos ízét és színét. Bezzeg, ha Isztambulban lennénk most! Minden utcasarkon roskadoznak a kerekes pultok és kiskocsik a gránátalma hegyektől és minden második ember kezében a frissen facsart gránátalmalével (nar suyu - nar szuju) tölti fel a vitaminkészleteit a télre.

A gyümölcshöz, alakjából és felépítéséből adódóan több mondás és szokás, illetve szimbólum is kötődik.

Spirituális fontosságát az is jelzi, hogy nem csak az Ótestamentumban és a Koránban kerül említésre, de már a görög mitológiában is találkozhatunk vele, ugyanis Perszephoné, azaz a termékenység istennőjének a szimbóluma. Nem beszélve arról, hogy a mitológia szerint a négy évszak kialakulása is ehhez a gyümölcshöz köthető a következő történet alapján: Hadész, az alvilág istene elrabolta és feleségül vette Démétér legkedvesebb leányát, Perszephonét. A földművelés istennője útra kelt, hogy megtalálja elveszett gyermekét, és közben sorsára hagyta a termőföldeket. A gyümölcsfák nem hoztak gyümölcsöt és a gabona sem nőtt ki a földből. Az emberek éheztek, és ezt látva Zeusz leküldte Hermészt  az alvilágba, hogy hozza fel onnan Perszephonét. Azonban mielőtt a leány elhagyhatta volna az alvilágot, Hádész egy gránátalmát adott neki, ugyanis aki az alvilág ételeiből eszik, az mindörökre ott kell, hogy maradjon. Perszephoné 1 szemet evett a gránátalma magjából és ezzel eldöntötte sorsát, az év egyharmadát Hádész birodalmában kellett töltenie. Amikor Perszephoné feljön az alvilágból, Démétér örül, és ilyenkor virágba borul a természet és dús kalászok lengenek a földeken, a gyümölcsfák pedig érett gyümölcsöket hoznak. Amikor Perszephoné elhagyja anyját, Démétér elhervasztja a természet növényeit. Így alakult ki a négy évszak.

A termékenység egyik szimbólumaként Kelet-Törökország több városában mai is szokás szerint a menyasszony gránátalmát kap az esküvője napján, ettől várják a mihamarabbi gyermekáldást. De létezik olyan szokás is, mely szerint azok a fiatal, egyedülálló lányok, akik egy az esküvőn felvágott gránátalmából esznek, hamar férjhez fognak menni.

Számos török magyarázat van arra is, hogy mit jelent, ha gránátalma szerepel az álmunkban. Ha esszük, az a munkánkban való sikert jelent, illetve azt, hogy sok pénz áll a házhoz. Ha azonban az álmunkban szereplő gyümölcs ízére is emlékszünk, mást jelent, ha édes vagy savanyú gránátalmát eszünk: ha édeset eszünk az azt jelenti, hogy jómódú családba házasodunk majd és hamar gyerekeink születnek, ha savanyút, aszerint pedig egy közeli ismerősünk a munkájával szerzett bőséges jövedelmét bűnös élvezetekre fogja költeni.

A gránátalma felhasználását illetően meg kell említeni, hogy nem csak a konyhában játszik fontos szerepet ez a különleges gyümölcs, hanem a kézműiparban is, hiszen évszázadok óta használják természetesen színezőként szőnyegek készítésekor. A héjból és a magokból kipréselt léből ugyanis szinte fekete színű tinta állítható elő.  

A török konyha e gyümölcs felhasználását illetően pedig figyelemreméltóan kreatív. Kezdjük kívülről befelé. Sokan talán nem tudják, de a gránátalma héja is igen hasznos, melyet leforrázva készítve vírusölő hatású, antioxidáns teát kapunk, mely kiváló gyomor- és bélnyugtató hatású, gyomorrontásra tökéletes gyógyszer.

A magját felhasználhatjuk húsos ételekhez, salátákhoz vagy akár édességek díszítésére és ízesítésére is. Amit viszont mindenképp érdemes megemlíteni, az a nar ekşisi, ami egy gránátalmából készült sűrű szósz. Az emberek hajlamosak összekeverni a balzsamecettel, hiszen sokszor az éttermekben is az olívaolaj mellett álldogál. Az alapján könnyen megkülönböztethető, hogy a legrégibb, legérettebb balzsamecet állaga sem ennyire sűrű. Ez a szósz tulajdonképpen egy redukció, a kicsavart gránátalmalevet addig főzik, míg ezt a rendkívül sűrű állagot el nem éri. Fontos azonban, hogy nem lehet igazi nar ekşisihez jutni minden szupermarketben, ott általában csak ehhez hasonló ízű szószt árulnak, rengeteg hozzáadott cukorral és egyéb adalékokkal. Érdemes a kézműves változatokat keresni piacokon és delikátüzletekben. Vagy akár otthon is elkészíthetjük. 400 ml-hez kb. 5 kg gránátalma leve szükséges. A kifacsart levet egy sűrűlyukú szűrőn vagy gézlapon kell átfolyatni, majd egy lábasban 3-4 órán keresztül, a habját mindig eltávolítva addig kell forralni, míg egy nagyon sűrű állagot el nem ér.

Ha mást nem is hozunk haza török utunkról, ez a finomság biztosan hozzájárul ahhoz, hogy egy kis keleti ízvilágot varázsoljunk otthon készített ételeinkbe.

Ha szeretnétek egy fantasztikus gránátalma lekvárt készíteni otthon, ajánlom figyelmetekbe az egyik kedvenc török gasztrobloggerem receptjét!

http://cafefernando.com/pomegranate-jam/

Isztambul ázsiai oldala méltatlanul elhanyagolt a turisták körében, pedig minden negyede egy-egy kis ékszerdoboz, mely megannyi meglepetést rejt magában. Üsküdar és Kadiköy bár két egymás mellett fekvő kerület, mégis abszolút ellentétei egymásnak. Míg az előbbiben inkább vallásos, konzervatív családok élnek és a kerület hangulata is sokkal békésebb, az arra vágyóknak igazi lelki feltöltődés néhány itt töltött nap, addig utóbbi Isztambul új bohém- és gasztronegyede. Néhány évvel ezelőtt még egy unalmas kerület volt, azonban az elmúlt években gombamódra szaporodnak a szórakozóhelyek, a bárok, a jobbnál jobb éttermek és kávézók. Ezek köré, illetve a már évtizedek óta itt működő néhány híres cukrászda és gourmet bolt köré szervezve egy teljes napot szenteltem az immár kedvenc kerületemmé vált Kadiköynek.

Reggelinket a tengerpart közelében, egy reggelizőhely kis teraszán töltöttük el, ugyanis végre az idő is kedvünkre tett és gyönyörű napsütéssel töltött fel minket energiával, hogy bírjuk az egész napos sétát. Miután az előző két nap már kipróbáltuk a tradicionális, ezernyi ízből és színből álló török reggelit, úgy gondoltuk, hogy itt az ideje új ízeket is kipróbálni. Így esett a választásunk a kuymakra, illetve a çılbır nevű ételre. Előbbi a puliszka török megfelelője. Vajat kell hozzá olvasztani, majd rászórni kukoricalisztet és mikor elkezd barnulni, lassan hideg vizet és sót adagolni hozzá. A végén tehén- vagy kecsketejből készült sajtot kevernek bele (a Fekete-tengeri régióban például olyan fonott sajtot, mint a szlovákok Korbaçık sajtja), így lesz ennek az egyszerű és nem túlfűszerezett, de annál finomabb ételnek egy jópofa nyúlós állaga. A çılbır tulajdonképpen a magyar buggyantott tojás megfelelője, annyi csavarral, hogy a tojást joghurtágyon tálalják, pirospaprikás olvasztott vajjal leöntve.

A bőséges reggeli után, ha már ennyire kegyes volt velünk az idő, tettünk egy nagy sétát a tengerparton, mielőtt még bevettük volna magunkat a kadiköyi piac sűrűjébe. Ez a sétány az egyik kedvenc helyem Isztambulban! Ha nem látnánk a túlparton az Aya Sofia és a Kék Mecset égnek ágaskodó minaretjeit, talán el sem hinném, hogy tényleg egy közel 20 milliós nagyvárosban sétálok. A part mentén végig gyönyörűen gondozott park zöldell, mellette külön sáv a futóknak, a bicikliseknek és a gyalogosoknak. Messze az autók zajától, ez a csak a hullámoktól és a sirályoktól hangos sétány a béke szigete az isztambuli nagy káoszban. Szerintem ezek a kis mentsvárak teszik egyelőre még élhetővé ezt a várost.

A hosszú sétánk után elértünk a kikötőbe, majd innen első utunk abba a régesrégi édességboltba vezetett, ahol az oszmán idők szinte összes tradicionális édessége megtalálható, a cukorkáktól a lokumon keresztül a tejalapú édességekig mint például a keşkül vagy a cukorsziruposakig, mint a şekerpare. De nem feledkezhetünk meg a kestane şekeriről sem, mely a Bursa városa mellett található Uludağ hegyen termesztett, majd megfőzött és cukros serbetbe áztatott gesztenyedesszert. Ebben a boltban csak a szemünket legeltettük a sok finomságon, ugyanis várt ránk a Baylan cukrászda, melynek ez a kadiköyi üzlete 1961-ben nyitotta meg kapuit és azóta szolgálják fel, a mára már védjgyükké vált Kup griye-t, mely nem más, mint vanília és karamell fagyi, mézes mandula ledarálva, karamellszósz és tejszínhab mennyei keveréke. Az édességekből sosem elég, még hátra volt a 18. században alapított cukorkabolt is, melynek első tulajdonosa közvetlenül a szultán számára készítette a finomabbnál finomabb akide nevű cukorkát, mely az oszmán kor legnépszerűbb édessége volt.

Ezután jöhetett a kadiköyi piac, mely egyébként is mindig tömött, de ez a nap még különlegesebb hangulatú volt, ugyanis az esti Galatasaray-Fenerbahçe meccsre váró szurkolók már délben elfoglalták helyüket az éttermek teraszain és már akkor sem szomjasan énekelték telitorokból az indulókat és közben megállás nélkül ették a mezék végeláthatatlan sorát rakival leöblítve. Miután magunkhoz tértünk az első sokkból és hozzászoktunk az elképesztő hangzavarhoz, lassan ránk is kezdett átragadni a jóhangulat! Így jártuk végig a piacon egymás mellett sorakozó gourmet boltokat. De nem akármilyen kínálattal rendelkeznek ezek az üzletek, alapszemléletüket érdemes lenne eltanulnunk török testvéreinktől. Náluk egy gourmet bolt vagy delikát üzlet nem attól különleges és nem attól gazdag a kínálata, mert a világ minden részéről beszerzett portékákat sorakoztat a polcain, hanem attól, mert az a fantasztikusan gazdag kínálat csak és kizárólag török áruból áll össze. Az ország legkülönbözőbb régióinak sajtjai, felvágottjai és olívabogyói sorakoznak a hűtőpultokban arra várva, hogy végigkóstoljuk őket. És valóban itt nem néznek furán az emberre, ha bármit megkóstolna vásárlás előtt, sőt szinte kötelező is, hiszen egyébként hogyan tudnánk választani a többszáz finomság közül, nem de? :)

Az egyik boltban volt szerencsénk végignézni, hogyan készül az içli köfte, azaz a töltött köfte. Ez tulajdonképpen finomra darált bulgurköntösbe burkolt fűszeres darált hús, melyet aztán sütőben sütnek meg. Mennyei finom! De nem hagyhattuk ki a midye dolmasıt sem, ami töltött kagylót jelent, vagyis a főtt kagylóhús fűszeres pilavval összekeverve, visszatöltve a kagylóhéjba.

Ezután egy mézes miniboltban pihentünk meg, melynek belsőépítészeti designja teljesen elvarázsolt engem! Egy néhány négyzetméteres picike kis üzletről van szó, de minden szögletén visszaköszönt a kaptárak formája. Árulnak lépesmézet, mézet kimérve, mézes teát és mézes joghurtot is. Mi is leültünk az egyetlen kis asztalkához az üzlet előtt és elszürcsöltük édes teánkat, mielőtt továbbsétáltunk volna a piacon. Végigjártunk számos fűszerest, teafüvest, gyógynövényest, majd megpihentünk egy 1920 óta működő csöppnyi kávézóban egy hamisíthatatlan török kávé társaságában. Mivel napközben csak nassolgattunk itt-ott, így korán eljött a vacsora ideje. Isztambul egyik leghíresebb éttermébe vezetett az utunk, a Çiya Sofrasıba, mely tradicionális ételeivel és a város legfinomabb kebabjaival várja az éhesen érkezőket. Itt megkóstoltuk a mumbar dolmasıt, vagyis darálthúsos, fűszeres pilávval töltött báránybelet, és a töltött szárított zöldségeket is (melyet a főzőkurzusomon is el fogunk készíteni:) )

Túránk végén nem maradt más, minthogy levezetésként elsétáljunk Kadiköy legjobb fagyisához, ahol megkóstoltuk az igazi gaziantepi pisztáciából készült fagyit.

Következő reggel pedig, színes, illatos emlékkel, valamint egy-egy simittel felszerelkezve hazaindultunk, azzal az elhatározással, hogy gasztronómiai kalandozásainkat folytatnunk kell! (Még az is elképzelhető, hogy hamarosan Kapadokyában! :) )