Csicseriborsó...az egyik megkerülhetetlen alapanyag Törökországban, amit fogyasztanak köretként pl. rizzsel vegyítve, sok hagymával és fűszerrel tökéletes vega főételként, pépesítve falafelként vagy hummuszként, de elmaradhatatlan része a teázásnak is.

Törökország a világ egyik legnagyobb termesztője ennek a rendkívül igénytelen kis növénynek, ami gyakorlatilag bármilyen talajban elél, sőt, mivel megköti a földben a nitrogént, ezért különösen jó más növényekkel vetésforgóban termeszteni. Gyönyörű fehér és lila virágai, melyek az áprilisi vetés után 1-2 hónappal már kibomlanak, kicsi csomagokká alakulnak át, melyek aztán kinyílva felfedik a bennük rejlő 2-3 csicseriborsó magocskát.

Nyers csicseriborsó (forrás: flickr)

Számos botanikus és növénygenetikus vizsgálta már az anatóliai növények génállományát, illetve raktároztak el génbankoknak akár több ezer éves növényleleteket. Szíriában, nem messze a török határtól nemrégiben találtak olyan csicseriborsó maradványokat, melyek i.e. 9000-ből származnak, amikor is a Termékeny Félholdban (mai Dél-Anatólia, Dél-Kaukázus, Észak-Szíria, Észak-Irak, Irán egy része, Libanon és Egyiptom) már egyre elterjedtebb volt a mezőgazdasági termelés, főleg olyan egyszerű növények termesztése, mint az árpa vagy a búza. A csicseriborsó, majd később olyan hüvelyesek, mint bab, lencse és zöldborsó termesztése is rendkívül gyorsan terjedt Nyugat-Ázsiában, hiszen magas fehérje-tartalmuk miatt rendkívül fontos elemei voltak az őskori közösségeknek. A csicseriborsó magas fehérjetartalma mellett magnéziumot, kálciumot, vasat, cinket, foszfort, szelént, B6 és E vitamint is tartalmaz, így napjainkban is javallott mindennapi étkezésünkbe való beépítése.

Pörkölt csicseriborsó (forrás: flickr)

Ezeknek az értékes kis gömböcskéknek nemcsak az étkezésben volt fontos szerepe, az oszmán időkben még a divatra is hatással voltak. Akkoriban ugyanis az elit társadalmi rétegek nagy előszeretettel viseltek törtfehér/homokszínű, akkori nevén nohudî színű ruhákat, mely szó a csicseriborsó török nevéből, a nohutból származik.

Érdekessége, hogy fogyasztása egyaránt elterjedt a gazdagok és szegények körében is. Minden ünnepségnek főszereplője volt, legyen szó egy vidéki esküvőről vagy a szultáni szeráj egy világraszóló eseményéről. Nem lehetett ez másképp Szulejmán szultán két fiának Beyazıt és Cihangir körülmetélési ünnepségén sem. A korabeli feljegyzések szerint több mint 1 tonna csicseriborsót használt fel a szultáni palota konyhája az ünnepi piláf elkészítéséhez, melyet a nép körében osztottak szét. Vajon hány tonna rizst főztek meg ehhez?!

A csicseriborsós piláf csirkével ma is az egyik legkedveltebb street food, gurulós kocsikról árulják az idős bácsik ezt a végtelenül egyszerű ételt. Első hangzásra egy elég íztelen kombinációnak tűnhet, de ezeknek a bácsiknak van valami titkuk, amit persze elárulni nem hajlandóak és amitől igazán ízletessé válik ez az étel.

És azt tudtátok, hogy még a cider ősi formája is a csicseriborsóhoz köthető? Utóbbi ugyanis gyorsan fermentálódik, elég csak meleg helyen egy kis tálka vízben magára hagyni. Ezt őseink is gyorsan felfedezték és hamar készült is belőle alkoholos ital, de használták savanyúságok készítéséhez is - nagyban hasonlít a mi kovászolós technikánkhoz. Mi több, készítettek belőle csicseriborsó élesztőt is, ami fantasztikus adalékanyaga lehet a kenyérnek, kekszeknek, melyek sokkal hosszabb ideig eltarthatóak ennek a készítési módnak köszönhetően. És, hogy mennyire sokoldalú növényről van szó, jól mutatja, hogy még joghurt készítéséhez is elegendő volt egy kicsi ebből az élesztőből.

És végül szót kell ejtenünk a legutolsó sarki kisboltban is megtalálható nassolnivalóról, a leblebiről, ami nem más, mint pörkölt csicseriborsó számtalan fajta ízesítéssel. Már az oszmán időkben rendkívül népszerű volt, a 17. században állítólag Konstantinápoly 100 leblebi üzletében több mint 400 dolgozót foglalkoztattak. Ízesítés nélkül kötelező kísérője a boza nevű téli italnak, sósan kiváló egy pohárka tea mellé, sokszínű cukros mázzal bevonva a gyerekek kedvence, egy korábbi posztomban említett sakızzal (egy fa kérgének nedve) ízesítve pedig a rakı nevű ánizspálinka tökéletes kiegészítője.  

Alább pedig egyik kedvenc csicseriborsós receptem! Ha ti is megéheztetek, fogjatok hozzá, max negyed óra és kész van! :)

Nohutlu Yahnisi

Hozzávalók:

1 ek olaj

2 lilahagyma

4 gerezd fokhagyma

2 tk koriandermag

1 tk római kömény

1 tk édesköménymag

1 tk török pirospaprika vagy chili

2 tk barnacukor

2 doboz konzer csicseriborsó

1 doboz paradicsom

1 kis csokor petrezselyem

1 marék bébispenót

Vágjuk fel vékony szeletekre a hagymát és fokhagymát, kezdjük el pirítani forró olajon, majd szórjuk meg cukorral, hogy a hagyma karamellizálódjon. Dobjuk rá a fűszereket, majd mikor a hagyma már megbarnult, jöhet rá a csicseriborsó és a paradicsom is. Sózzuk, borsozzuk és dobjuk bele az apróra vágott petrezselymet és a bébispenótot. Főzzük még 1 percig, hogy a spenót összeessen és kész is!

Húsmániások hagyják ki a spenótot és tegyenek bele helyette néhány karika fűszeres kolbászt még az elején, hogy a kisülő zsír átadja az ízét az ételnek!

Jó étvágyat!

A törökök gyakorlatilag minden zöldséget és gyümölcsöt képesek megtölteni, amin van lyuk vagy akár egy kisebb mélyedés. Ha nincs, akkor vájnak bele! Padlizsán, tök, cukkini, paradicsom, paprika, sőt az alma vagy akár sárgadinnye is tölthető! A töltelék pedig lehet rizsből vagy bulgurból készült piláf, amit tulajdonképpen bárhogyan ízesíthetünk, csak a fantáziánk szabhat határt a variációknak. Vegetáriánusoknak szuperfinom főétel, de ha húsimádók vagyunk, keverhetünk a piláfba darált húst is.

Az alábbi recept egy nagyon tradicionális fűszerezést vonultat fel. A fahéj és szegfűbors már az oszmán időkben nagyon népszerű volt a piláfok vagy akár húsos ételek ízesítésekor, a zöldfűszerek közül pedig a legismertebb kombináció a petrezselyem, kapor, menta hármasa. A töltött almába menta nem kerül, mert ebben az esetben nem a friss, hanem inkább az édeskés ízeknek kell érvényesülnie az almához illeszkedően.  

Sütés előtt

Jöjjön hát a recept:

Elma dolması

6 db nagy méretű alma

Öntet:

2 ek olívaolaj

Fél citrom leve

2 tk cukor

Só, bors

Töltelék:

2 ek olaj

1 tk vaj

1 hagyma

2 gerezd fokhagyma

2 ek fenyőmag

2 tk mazsola (10 percre meleg vízbe áztatva)

1 tk fahéj

1 tk szegfűbors

1 tk cukor

170 gr rizs

1 maroknyi friss kapos és petrezselyem apróra vágva

Fonnyasszuk meg az apróra vágott hagymát és fokhagymát kevés olajon és vajon, majd öntsük hozzá a mazsolát, fenyőmagot, cukrot és a fűszereket. Amikor elkezdenek illatozni, öntsük hozzá a rizst és még pirítsuk pár percig. Öntsük fel annyi vízzel, hogy épp hogy elborítsa a rizst. Fedő alatt pároljuk, amíg be nem szívja az összes vizet. Ha kemény maradt, pótoljuk a vizet. Keverjük hozzá a zöld fűszereket és hagyjuk állni pár percig. Vágjuk le az almák felső ¼-ét, ez lesz a sapka és egy picit az almák aljáról, hogy stabilan meg tudjon állni. Vájjuk ki a közepét és az így keletkezett lyukba töltsük bele a rizs piláfot. Tegyük rá a tetejüket, helyezzük egy hőálló tálba és locsoljuk meg az olívaolajból, citromléből, cukorból, sóból, borsból és 1 dl vízből készített öntettel. Tegyük be 200 fokra előmelegített sütőbe és süssük 30-40 percig, amíg az almák meg nem puhulnak.

Afiyet olsun! :)

és sütés után :)

Ha mondanom kéne egy olyan közösségi helyet, mely leginkább magába sűríti az isztambuli életérzést, akkor kétségkívül a meyhanék lennének azok. A sokszor török tavernaként is emlegetett éttermek hosszú évtizedeken át sokkal többet jelentettek egy csupán étkezésre alkalmas helynél. Ez az a hely, ahol a beszélgetés mindennél fontosabb, ahol a ki nem ürülő rakıs (ánizspálinkás) poharak mellett mindenki kiönti a szívét, és ahol talán néha a lélek táplálása még fontosabb mint a gyomoré. A meyhane egy fogalom, egy jelenség, mely évszázadok óta szerves része az emberiség életének.

A meyhanék mai formájukat az utóbbi évtizedekben nyerték el. Az, hogy nők és férfiak együtt ülnek le fehér abrosszal terített asztalokhoz, válogatnak a százféle meze közül és italként elsőnek a raki jelenik meg az asztalon, viszonylag új fejlemény. A meyhane tradíciója a bizánci korszakig nyúlik vissza. Még Evliya Celebi híres utazó is megemlítette a 17. században írt útibeszámolójában, hogy a Galata torony környéke telis-tele volt meyhanékkal. Számításai szerint egész Konstantinápolyban több mint 1000 meyhane működött. Ezek azokból a bizánci meyhanékból nőttek ki, melyek túlélték Konstantinápoly 1453-as bevételét. És hogy milyenek is voltak az ősi meyhanék? Kicsi, sötét, általában szuterén helyiségek 4-5 alacsony asztalkával és ülőkével, a fal mentén borral csordultig telt kannákkal. A legtöbb meyhane Eminönü kikötő környékén és Galatában működött. Miért? Azért mert itt szálltak meg az egyedülálló férfiak. Nem vicc! Régebben a nőtlen férfiak biztonsági okokból (!) nem szállhattak meg a városfalakon belül, így a kikötők közelében, kifejezetten nekik fenntartott szobákat bérelték ki. És hát ahol sok a szingli férfi, ott gyakrabban előkerül az ital is. Így nem csoda, hogy sorra nyitottak az akkor még leginkább borozóként működő meyhanék, melyeket természetesen nem muszlimok, hanem görög-ortodox kisebbséghez tartozó családok vezettek. Az oszmán törvények szerint nekik lehetőségük volt saját bor készítésére, melyet a meyhanékban értékesíthettek. Bár a muszlimok számára törvényileg is tiltva volt az alkoholizálás, azért sokan átszöktek az Aranyszarv-öböl túloldalára és a legnagyobb békében iszogattak együtt a zsidókkal és örményekkel! (bárcsak ez a békesség lenne a minta a mai Törökországban is…

Gyanítom ők azok a bizonyos nőtlen férfiak! :) (forrás: theguideistanbul.com)

Még azután is fennmaradt a meyhanék harmada, hogy a 18. században törvényekkel korlátozták a működésüket, de természetesen többségük a nem muszlim lakta városrészekre koncentrálódott. Bár a meyhanék mindenki előtt nyitva álltak és mindenki egyenlő, azért mindig vannak egyenlőbbek, így például a janicsárok is, akik sokkal magasabb színvonalú kiszolgálást kaptak, mint a többi vendég. Ugyanakkor a vendégek is megválaszthatták pénztárcájuk és igényeik szerint, hogy hova menjenek, ugyanis szinte mindegyik meyhane különbözött a másiktól: egyikben jobb volt a szakács, a másikba inkább szegény társadalmi rétegek jártak borozni, a harmadikban különösen odafigyeltek a felszolgálás minőségére. Külön elnevezés (civilizált!) illette azokat a helyeket, ahova a közszolgák és a klérus járt, hiszen ők otthon elvileg nem ihattak, de azért néha mégiscsak elcsábultak egy pohár borra.

És most jön a hardcore rész! Nem csak bozát vagy limonádét árulták a szomjas népnek az utcán, hanem titokban bort is! Az árusok egy a derekukra erősített báránybélbe (!) töltötték a bort, melyet kabáttal takartak el. Volt náluk egy kis pohár és ha valaki odalépett hozzájuk, beálltak egy sötét sarokba, kapualjba, az árus töltött, a “vendég” felhörpintette, fizetett és ment tovább. Na, ezt hívták ayaklı meyhanénak, vagyis “lábon álló meyhanénak”. Mindig is imádtam a törökök végtelen fantáziáját! :)

A 19. század jól indult a meyhanék számára, ugyanis a reform korszakban a kisebbségek több jogot kaptak, a meyhanék pedig ezután teljesen legálisan működhettek tovább. Ezek a közösségi helyek gyorsan kikupálódtak és a minőségi javulás miatt egyre több muszlim is elkezdte látogatni őket. Átalakulásuk folytatódott a 19. és 20. században és gyorsan a muszlim lakosság legkedveltebb szórakozóhelyeivé váltak. És micsoda jó idők voltak azok! A vendégek nem fizettek a mezéért, csak az elfogyasztott alkoholért! A bor helyett lassan átvette a hatalmat a rakı és kialakult a rakı sofrası kifejezés, mely az ánizspálinka, a hozzátartozó mezék és a világmegváltó beszélgetések összefoglaló neve (erről egy korábbi cikkemben írtam már). Elmaradhatatlan szereplői voltak a fehér, friss sajtok, sárgadinnye, bab, szárított makréla, savanyított cékla, sőt a kagyló és a sült máj is. Ja és persze zárásként el ne felejtkezzünk a pacallevesről, ami hajnalban egy hosszú rakızós este után a legjobbat teszi a gyomornak és megvéd a másnaposság kellemetlen tüneteitől!

Vízzel hígitott rakı és a hozzájáró isteni mezék  (forrás:geccemekan.com)

Bár a mai meyhanék már csak árnyékai a régi igazi közösségi helyeknek, mégis érdemes ellátogatni egybe, ha tehetjük helyiek kíséretében, hogy igazán autentikus legyen a hangulat.

Néhány tipp:

Sahil Restoran (http://www.theguideistanbul.com/location/balat-sahil-restoran)

Safa meyhanesi (http://www.theguideistanbul.com/location/safa-meyhanesi)   

Mit ihattak a törökök a középkorban, mikor mi magyarok leginkább borral vagy valami ahhoz hasonló “szőlőlével” oltottuk a szomjunkat?

Őszintén szólva sokkal kreatívabbak voltak mint mi, hiszen ritka gazdag italkultúrát hoztak létre, és ebben rendkívül fontos helyet foglaltak el a serbetek. Ezt a nedűt a nap bármely szakában felszolgálhatták, akár ételek kísérőjeként, akár vendégeknek frissítőként. Legyen szó a szerájról, szállóhelyről vagy a török családok otthonairól a szinte megszámlálhatatlan fajta serbetet külön erre szolgáló ibrikből (egyik fontos közös szavunk a törökökkel) fogyasztották víz helyett. Napjainban a víz serbettel való helyettesítése már csak a szent hónap, a Ramadán alatt jellemző. Ez a különleges frissítő azonban nem csak ehhez az ünnephez kötődik, Anatóliában gyermekek születésekor is serbetet szolgálnak fel a családban.   

Hibiszkusz serbet

És hogy mi is pontosan ez a serbet? Nagyon hasonlít a mi szörpfogyasztási szokásainkhoz. Különböző gyógynövényekből, virágokból, gyümölcsökből, magokból vagy héjakból és cukorból készíttettek szirupot, majd ezt felöntötték vízzel. Gyümölcsök közül is elsősorban szőlőt, almát, körtét, barackot, szilvát, epret, cseresznyét, narancsot, pisztáciát és diót használtak. És természetesen nem feledkezhetünk meg az én kedvenc gyümölcsömről, a gránátalmáról sem, hiszen az ebből készült serbetnek különleges szerepe volt: ha ezt szolgálták fel egy vendégnek, azzal szeretetüket és legmélyebb tiszteletüket fejezték ki. A virágoknak általában csak annyi szerepe volt, hogy különleges illatot és színt kölcsönözzenek az italnak. Legtöbbször vízililiomot, ibolyát, jázmint és rózsát használtak. Illatosításra a virágok mellett sokszor pézsmát és ámbrát is bevetettek, színesítésre pedig nem utolsó megoldás volt a sáfrány használata. Egy Konstantinápolyba látogató külföldi utazó például így írt le egy serbetet: Jó minőségű szárított őszibarackot vagy kajszibarackot kevés mandulával, vaníliával, narancsvirágkivonattal és mézzel összekeverünk, ebből szirupot készítünk, mehet bele egy kis pézsma és rózsavíz is az illatuk miatt. Ez a szirup vízzel hígítva, jéggel felszolgálva igazi ínyencség!

Oszmán kori serbet készlet

Valóban, én is eliszogatnám, akár egy forró nyári délutánon. De az sem volt mindegy, hogy miben szolgálják fel: például a szultán kizárólag arany vagy porcelán pohárból fogyasztotta mindennapi üdítőjét. Régebben Isztambul szinte minden cukrosboltjában árultak serbetet, de ugyanakkor a háziasszonyok is tökélyre fejlesztették otthon a saját serbet-receptjeiket. Tulajdonképpen a serbet a modern idők üdítőinek elődje. És a szó szoros értelmében üdítő volt, ugyanis nyáron jégtömbök között tárolták a serbettel megtöltött üvegpalackokat. A törökök ugyanúgy fogyasztották a serbetet, mint manapság mi az üdítőt. Akár korabeli vendéglátóegységekben, akár otthon, akár menetközben, valahova rohanva fogyasztották e nedűket. Az utcákon ugyanis rengeteg serbet-árus sétált fel alá és a hátára akasztott tartályból árulta a frissítőt. Evliya Çelebi híres utazó szerint az ő korában Konstantinápolyban több mint 300 serbetárus üzlet és több mint 600 utcai serbet-árus volt. Mielőtt azt gondolnánk, hogy a serbetet csak nyáron, jéggel jó fogyasztani, eloszlatnám a tévhiteket, ugyanis a serbetek fűszeresebb változatait télen forrón árulták és legalább annyira népszerűek voltak, mint manapság itthon a forralt bor árusok!

Utcai serbet-árus a 19. században

A szerájban eleinte az ún helvahaneban (vagyis a helvát - tradicionális édesség- készítő konyharészleg) készültek a serbetek, a 19. századtól azonban már külön tatlıhane is létezett a konyhán belül, aminek feladatkörébe tartozott az összes édes étel és ital előállítása.

Sajnos az ipari forradalom a serbet-kultúrának sem kedvezett.. Az üdítőgyárak megalakulása és a tömeges palackozott üdítő-termelés következtében az 1960-as évekre teljesen háttérbe szorult ezen oszmán italkülönlegesség fogyasztása, és szinte feledésbe is merült. Manapság került megint előtérbe a serbetfogyasztás, mivel a gasztronómiában egyre többen kezdenek el foglalkozni az oszmán kori örökséggel, és így egyre több étterem tűzi étlapjára a szokásos amerikai üdítőmárkák helyett.

De nem csak az Oszmán Birodalomban volt ám népszerű ez az italfajta. Meghódította egész Európát! Ha már a török seregnek ez nem sikerült..

A 17. században már Olaszországra is átterjedt a serbetdivat, akik ebből jeges édességet, “sorbetto”-t készítettek, majd ezt átvették a franciák “sorbet”, a spanyolok “sorbete”, a brazilok “sorvete”, a balkáni szláv népek pedig “serbe” névvel. Mi itthon általában a “sorbet” vagy “szorbet” szavakkal találkozhatunk és most már tudjuk azt is, hogy a fagyi ősét is a törököknek köszönhetjük! :)

Mi egyszerűen keményítőt használunk, a paleo diétát követők konjac lisztet, a törökök pedig megvagdosnak egy fát és annak könnyével sűrítik a pudingjaikat. Honnan származnak ezek a kis kristályoknak tűnő cseppecskék és miért elmaradhatatlan kelléke a török gasztronómiának?

A masztika, vagy törökül damla sakızı nem más mint a Pistacia Lentiscus fa megkeményedett kéregnedve. Ez egy olyan a pisztáciák családjába tartozó fajta, amit kivételesen nem magjáért, hanem "könnyéért" termesztenek. Júniustól hetente kétszer kis vágásokat ejtenek a fák ágain és július-október között Görögország 5. legnagyobb szigetének, Kiosznak lakói gyűjthetik is a lepotyogott "könnycseppeket". A sziget mindössze 7 km-re található a török szárazföldtől és bár ennek a fafajtának számos vad fajtája megtalálható a mediterrán országokban, Kioszon kívül csak a vele szembe fekvő török szárazföld egy kis darabján hajlandó "könnyezni". Ennek köszönhető, hogy a sziget ezen apró "könnyeivel", melyek lepotyognak a fa alatt elhelyezett gyűjtőfóliákra és a napon kővé dermednek, szinte drágakőként bánnak termesztői. Mióta világ a világ kézzel gyűjtik be a világ masztika-termelésének 90%-át, mely erről a szigetről származik.

Időszámításunk előtt 250 óta használják a görögök, bár tény, hogy használata valamicskét változott az idők során. Kezdetben ugyanis, amíg nem létezett fogkrém, sem egyéb fogápolásra alkalmas szer, a görögök masztikát rágtak, a rómaiak pedig fogpiszkálót késztettek belőle. Ismerték az emésztésre gyakorolt jótékony hatását is, így a belőle készített olajat is számos ételhez használták. Állítólag a legsúlyosabb gyomorfekélyt is rendbe hozza. Antiszeptikus tulajdonságát pedig sebekre kent balzsamok formájában hasznosították.   

Miután a sziget oszmán fennhatóság alá került, a masztika hamarosan igen kedvelt lehelet-frissítővé vált a háremben, majd innen egyenes út vezetett a Topkapı palota konyhájába, melynek következtében használata az egész Közel-Keleten elterjedt. Kiemelt helyét és fontosságát mutatja, hogy a Kiosz szigeten található masztika-termelő falvak és az összes termés a mindenkori szultán édesanyjának fennhatósága alatt állt. Annak érdekében, hogy a legjobb minőségű masztikából folyamatos legyen az ellátás a szultáni palotában, külön a masztikáért felelős vezetőt állítottak a sziget élére, az ottlakók pedig számos előnyt élvezhettek szárazföldi társaikhoz képest, pl. adókedvezmény, valide szultána által építtetett fürdők, mecsetek stb.

A kereskedelem szigorú ellenőrzés alatt állt és meg volt határozva, hogy a masztika termés mekkora arányban használható fel egészségügyi, valamint gasztronómiai célokra. A csalást, lopást szigorúan bűntették.  

A mai napig szinte olyan kifinomultan szabályzott a masztika kereskedelem, mint a gyémánté. Ugyanakkor a természet megmutatta, hogy mennyire sérülékeny a szigeten található ültetvény és mennyire nagy szükség lenne még többre a szárazföldön. 2012-ben hatalmas tűz pusztított Kioszon, melynek során sikerült megmenteni a fák egy részét, de a mai napig érezhető, hogy nem tudja kiszolgálni a világ minden tájáról érkező keresleti igényt. A törökök küzdenek azért, hogy a szigettel szemben fekvő szárazföldnyelv is alkalmassá váljon nagyobb méretekben a masztika előállítására, így a sziget kínálatával együtt ki tudnák elégíteni a hatalmas keresletet.  

Íze szerintem legalább annyira megosztó mint a friss korianderé. Valaki vagy utálja vagy imádja. Nekem még nem sikerült megbarátkoznom ezzel a cédrus- és fenyőillatot, ánizs- és mentaízt kombináló ízhatással, ezért rágógumiként soha nem használom, esetleg minimális mennyiségben sűrítésre, így az íze nem jelenik meg olyan markánsan az ételben. Az eredeti török receptekben kihagyhatatlan hozzávalója volt a lokumnak (ismertebb nevén Turkish delight), a nyúlós, szinte rágószerű török fagyinak és olyan tejes pudingoknak mint a muhallebi vagy a kazandibi (csirkemellből készült édesség). Manapság sajnos már ezekben az ételekben is sokszor egyéb mesterségesen előállított sűrítőanyagot használnak.

Ha valaki ki szeretné próbálni, isztambuli fűszerboltokban és a Fűszer Bazárban biztosan felleli. Ha rágóként szeretnénk használni, ne ijedjünk meg tőle, hogy először kemény, ropogós és kissé keserű, gyorsan átalakul rágó állagúvá és előjön a fent leírt különleges ízhatás. Ha sűríteni szeretnénk vele, akkor porrá kell őrölni és úgy hozzáadni a puding többi alapanyagához. Aki pedig igazán vállalkozószellemű, kipróbálhatja a damla sakızlı Türk kahvesit, vagyis a masztikával ízesített török kávét, ami egy igazi oszmán kori különlegesség.

(Fotók:Pinterest)